Régen láttam ennyire bosszantó filmet. Szinte minden adott volt, hogy a kultfilmek sorába kerüljön, mégis olyan esetlenül csúszott el ettől, mint kövér kisgyerek a jégpályán. Nem tudom, ezért a hatalmas zakóért ki a felelős, de hidegre kéne tenni az biztos.

A Vakító Fehérség egy érdekes képregény, filmes adaptációja. Az azonos című olvasmányt nem volt szerencsém lapozgatni, így nem tudom megmondani, hogy a film mennyire hű Greg Rucka és Steve Lieber művéhez. Mindenesetre az alapkoncepció figyelemfelkeltő. Az Antarktiszon dolgozó rendőrnő első gyilkossági ügye a fagyos kontinensen tökéletes kiinduló pont egy izgalmas thillerhez. A rengeteg hó és az elszigeteltség már Kubrick Ragyogásában is eredményesen működött. Valahogy abban reménykedtem, hogy a félelem majd itt is, mint a fagy, csontig fog hatolni. Sajnos nem így történt, és ez még csak a negatívumok kezdete.

Dominic Senna a történet megalapozásául szolgáló orosz repülőgép lezuhanását elfogadhatóan rendezi vászonra, s ezáltal ülteti be az első kérdést a nézők fejébe: „Mi van a ládában?”. Ezután - ahogy egy okos filmkészítő teszi - hagyja eltöprengeni a közönséget. Ebben a kis eseménytelen pár percben bemutatja a tájat, végtelen hómezőket, magas hegyeket. Utána egy teljesen más domborulatokon időz a kamera és a férfi szem. Kate Beckinsale harminc felett is roppant dekoratív, s ezt be is kellett mutatni egy dramaturgiailag lényegtelen tusolós jelenet keretében. S ezzel véget is ért a film érdemleges része. Innentől már csak a csalódás és az unalom váltakozása nyújt izgalmat.

Az egyik legnagyobb csalódás, hogy egyetlen kiforrott karakter, vagy emlékezetes szereplő sincs a filmben. Mindenki sótlan, merev. Legalább a fekete pilótától vártam volna egy-két humoros aranyköpést, ami kellemesen megtörte volna a komor hangulatot. Így inkább monoton lett az egész, mint a végtelen hómezők. S az egyhangúságot a zene csak fokozza. A jól ismert vészjósló sablon dallamokon kívül semmi különleges, impozáns taktus nem mászik a fülünkbe.

Beckinsale tehetséges színésznő, még sem képes kimenekíteni minket az unalom mocsarából, mivel az ő karaktere sem lett kidolgozva rendesen. Bár némi flashbackkel próbálták a nézőhöz közelebb hozni Carrie Stetkot, de sajnos ezt is a legrosszabbul oldották meg. Az egyperces emlékkép harmadszori bevágása után, már semmi újdonságot nem kapunk, de még háromszor újra feltűnik a jelenet. Ráadásul, ezzel mindig megtörik a film nem létező dinamikáját. Pedig a cselekmény haladásának ritmusa kiemelt fontosságú egy ilyen műfajban.

A nyomozás lépései szinte már röhejesek. Nem megalapozott nyomokon keresztül jutunk el a tiszta felismerésig, hanem valahogy csak úgy ott vagyunk és kész.

Az akciójelenetek különösen nagy csalódást okoznak. A whiteout nevű jelenség („amikor a hóviharnak, vagy a felhőkről és a hóról egyenletesen érkező fénynek köszönhetően eltűnik a horizont, és fehérbe borul a világ”) megadná a feszültséget minden megmozduláshoz. Hiszen nincs is annál rosszabb, mikor csak egy kötélpályán közlekedhetsz, a kötél bármelyik végén rád támadhatnak, és alig egy-két méterre látsz. Ebből a szituációból csodákat lehetett volna kihozni, ha Carrie Stetkot nem butítják le egy gyilkos elől ész nélkül futkorászó tini-horror áldozattá. Én egy kemény zsarut vártam volna, akinek ha már fegyvere van, használja is. Ám nem ez történik, inkább csetlik-botlik, elhagyja a kesztyűjét, és lesérül. Ennyi bénázás után legszívesebben én mártottam volna a hősnőbe a jégcsákányt.

A film zárása pedig betetőzi a csalódásunkat. Ilyen egyszerű, béna befejezést nem vártam volna. Többnyire csak Poirot és Columbo epizódjaiba adja meg magát a fő gonosz a legkisebb ellenkezés nélkül. Ide legalább egy baráti megvesztegetés kellett volna.

A Vakító fehérség tökéletes példája annak, hogy egy jó film több lábon állja meg a helyét! Hiába van pár jó ötlet, ha a film többi részét sallangokkal töltik fel. Maradjon emlékezetünkben Beckinsale fehér bugyis bedőlése, a filmet pedig felejtsük el örökre.