A keringő kimódolt mozdulatsorai egy filmre levonatkoztatva több jelentéssel is bírhatnak. A suspens formanyelvét alapul véve lépkedhet előre-hátra a kamera, hol a fürdőszobában feltáruló euro titkok feltárását figyelve, hol az elfojthatatlan rendőr mivoltából saját lányának nappaliját feltúró apa szekrény-nyitogató kantátájára összpontosítva. A táncos léptek -Gothei halálrítus- esetében  utalhat rögtön a narratívára műfaji okainál fogva a nézőt vezeti körbe-körbe, szinte beleszédülve a mozdulatok soraiba, úgy, hogy közben a táncparketten ne látszódhassék semmi. S talán nem megy túl messzire az sem, aki a történet alapzatául szolgáló események ritmusosságára gondol, hiszen minden szintetikus tudatmódosító esetében van egy meghatározott táncsor.  Bont, szór, húz, sodor, szippant. Kokain, fehér por csimpaszkodik a nyálkahártyába, dopamin drukk és minden tiszta ritmussá válik.

Köves Krisztián Károly első nagyjátékfilmje az új magyar (műfaji) filmkészítés kezdete. Kísérleti thrillerként megfogalmazható alkotása egyéni formanyelvével, sajátos történetvezetésével, komplex képi szekvenciáival újító mozgókép, mely a szerzőiség szélsőséges látásmódját elegyíti a hollywoodi műfaji jellegzetességekkel.

A lineáris időkezelés megtörésének okán a történet lassanként bontakozik ki, audio és vizuális effektekkel övezett flashbackek puzzle-szekvenciában mesélnek: fiatal rendőrnő romos polgári lakásban agonizál. Váratlanul megvetett nyomozóapja látogatja meg a delírium kellős közepén; némi labilis idegállapot, üvöltés, whisky, vércsepp-kánon… Valami nagyon nincs rendben. A házastársi triumvirátus (férj+feleség+szerető) gépezetébe homokszem került. De a rossz kiállású apa megpróbál mindent rendbe hozni.

Dobóczi Balázs operatőr remekül irányítja a kamerát, minden képkivágat izgalmasan épül a másikra, rövid totálok, a klausztrofób premier plánokat tömör kocsizások ellensúlyozzák. A nézőpontok jól váltakoznak, a falakon áthaladók gép felerősíti a suspens-t; bár olykor kissé öncélúan, illetve irányítóan hatnak.. A színeket olykor szűrőkkel ércesítette, hogy a gyorsvágott félközelik szorítását még markánsabbá tegyék, e mellett az egész filmre került egy digitális szürke fátyol (az élénk zöld, kék színeket pedig szinte teljesen eltompították). Érdekes megoldás volt; a nő megfeszült és a reménytelenségtől labilis lelkiállapotát egyfajta „víztükrös” fény-árnyék hatással erősítették fel (mely kifejezetten segíti a színésznő nonverbális kifejeződését). A képi szerkesztés tehát elképesztően hatásos, s talán pont ebből fakadóan a „kevesebb több” megfogalmazás lép érvénybe. A gore horror filmekből átvett képi torzítások a film folyamán inkább frusztrálóak mint izgalomkeltőek voltak.

Dobó Kata játéka letisztult, a kispolgári (rendőr) női karaktert jobbára hitelesen hozza, ám reakciói néha túlfeszítettek, mozdulatai bizonyos helyzetekben elidegenítően (természetellenesen) hatnak, hangsúlyai kimódoltak, valamint a szükségesnél jobban elnyújtott jelenetekben bizonytalanná válik játéka. A dialógusok jobbára modorosak és élettelenek - persze ez nem konkrétan a színészek hibája, mint inkább a szövegkönyvé- így sokszor a dialógusok vagy monológok elütnek a film hangulatától. Kern András játéka hitelessé teszi karakterét olyannyira, hogy a nézői szimpátia erősebb az ő irányába, mint a kokainfüggő és folyton dühöngő lány felé. Alakja egyszerre humoros és meggyőzően kedves –némi párhuzam vonható e szerepe és a Privát kopó című tévésorozatban kialakított magándetektív között-, egyetlen megemlíthető negatív apróság alakítását illetően annyi, hogy az érzelem centrikus jelenetekben néha kissé modoros volt.

A zenei megoldások képezték a film leggyengébb pontját. A Kovács Áron Ádám és Rakonczai Viktor által jegyzett filmzene egyhangú és néhol nem illeszkedik a képi eseményekhez, a filmet záró dal pedig hatásvadász tucat darab.

Sajnos a Halálkeringő számtalan előnye ellenére sem tudott kecses tánccá válni, inkább magába elbotló csárdásként aposztrofálható, mivel a műfaji elvárásokat nem volt képes teljesíteni. A történet slampossá válik a filmidő közepére, az események megrekednek és egy helyben járnak, a felfokozások pedig így érdektelenné válnak a néző számára.  Az események kiszámíthatóak, a zárás pedig erőltetett és már többször lerágott csont. Így hát a magyar film még mindig a sajátos mexikói felállásában várja, hogy melyik magyar rendező húzza meg végre a ravaszt.