Guy Ritchie újra támad, de ezúttal nem egy kortárs bűnügyi-maffia történettel, hanem egy Viktória királynő korabeli thrillerrel. A történet hasonló a korábbiakhoz, a körítés változott és sajátos stílusából is kicsit visszavett – nem variálja az idősíkokat, jobban megismerhetjük a karaktereket, de formájából sokat megőrzött.
19. század, az Angol világbirodalom virágzik Viktória királynő oltalmazó uralma alatt. Ebben a században számos horror (Farkasember, Dracula) és krimi (Poirot) történet zajlik, és Arthur Conan Doyle is ide álmodta meg két feledhetetlen nyomozóját: Sherlock Holmest és Dr. Watsont. A skót rendező ehhez az alaphoz nyúlt hozzá és alaposan megreformálta kiöregedett hőseinket. Első adaptációja nagyban eltér Doyle szövegétől: Az alapokon kívül szinte mindent újraértelmezett, elhagyja Watson narrátor szerepét is, csak apró motívumokat vesz át az írótól, mint a Baker Street 221/B alatti lakást. Csak az alapkarakterek maradtak meg (Holmes, Watson, a felügyelő és Moriaty professzor), de az ő személyiségüket is átplasztikázza, vagy inkább felerősíti. Holmesból egy még briliánsabb gondolkozó válik, előle semmi nem maradhat rejtve, a legapróbb részletekre is kiterjed a figyelme. Ezen kívül remek bokszoló és az orvosláshoz is konyít valamit, viszont rendkívül rendetlen és laza modorú lesz. Ruházata is sokkal közelebb áll a mai korhoz, elég ha csak a felhajtott gallérra nézünk, a figura elhagyta elmaradhatatlan nagyítóját és a róla elnevezett kis sapkát is(!), csupán a pipája maradt meg. Robert Downey Jr. remekül hozza ezt a szerepet, Holmes egy múlt századi vasember. Iron Man és a nyomozó karaktere nagyon hasonlít egymáshoz, szinte megegyező mentalitásúak: mindketten lazák, szétszórtak, de a munkájukban kellően koncentráltak és tökéletesen megoldják az eléjük gördülő akadályokat, megmentik a szeretett nőt és a világot. A detektívből egy korabeli szuperhős válik, még képességeiben is majdhogynem felér egy hősével, még robbanásokat is túlél. Ha Holmes Batman, akkor tásra Robin. Watson egy tökéletes angol úr benyomását kelti, mindig tökéletesen áll az öltönye, de titkon szerencsejátékos, szeret fogadni, és ő is jó harcos (katona volt). Watson figuráját is hitelesen tolmácsolja Jude Law.
Mindkettejüknél meghatározó elemmé válik a testi erő, a harc, ami tökéletesen hiányzik az eredeti, klasszikus, logikázó nyomozó karakterekből, nekik sosem kell harcba bocsátkozniuk, legfeljebb az elme síkján, hiszen ők csak megoldják a bűnügyeket, nem kerülnek veszélybe sosem. Leginkább itt érhető tetten, hogy a mozi egy thriller, nem egy klasszikus krimi: Holmes élete veszélybe kerül a nyomozás során, ez sosem fordulhatna elő egy krimiben. Az előbbi fizikai konfliktusokra épül, míg az utóbbi intellektuális kalandra hív. A néző hozzáállása is más a kettőhöz, egyikben izgulunk a hősért, a másikban csak az izgat minket, hogy kiderüljön ki volt a tettes. Ritchie filmje sokkal inkább az előbbi módszerre épít.
Hőseinek kapcsolata is érdekes a filmben. Az események rögtön Watson és Holmes utolsó közös ügyével indul, és Watson házasodni készül – Doylenál sosem volt utolsó ügy, a két férfi kapcsolatába pedig nem igazán férkőzhetett be a gyengébbik nem. Az agglegény Holmes nem szívesen engedi el magától barátját, megpróbál minden módon keresztbe tenni a házasságnak. Olcsó trükkökkel próbálja rávenni társát, hogy vele tartson a nyomozáson. Úgy tűnik, a doktor szabadulni akar ettől a munkától, de mégis a detektívvel tart. Ez az alap remek indítópont egy Doyletól eltérő történet indításához, mintha Alan Moore Pokolból című képregényébe csöppentünk volna bele. A gyilkosságok felderítése során, a kirakós darabkáiból egy bonyolult vallási összeesküvés kezd kibontakozni. Lord Blackwood a fekete mágia és a szabadkőművesek rendjéhez (Pokolból) hasonlító szervezet segítségével akar világuralomra törni és halhatatlanná tenni Britanniát. Ez a szervezet ismerős lehet számunkra a rendező korábbi filmjeiből is – gondoljunk a Blöffre szereplőire vagy a Rock’n’Rolla orosz maffiájára, ezekben is egy szervezettel meg megküzdeni hőseinknek. Holmes bokszjeleneteiről eszünkbe juthat Brad Pitt hasonló jelenetei (Blöff). De úgy tűnik ez a rejtély még Holmes éles eszén is kifog, félre kell tennie a hűvös logikát és bele kell vetnie megát a misztikumba, de végül mégis kiderül, hogy mindennek van racionális magyarázata. És itt állíthatjuk párhuzamba a filmet a steampunk műfajával. A stempunk alapvetően a 19. századi Angliában vagy a vadnyugaton játszódik (Wild Wild West) és a gőzgépek ereje által technikai csodák kelnek életre. Esetünkben gőzmasinákról nem beszélhetünk, de ugyan ilyen csodás dolgok jelennek meg benne, kezdve a vegyifegyvertől, az elektromágnesen át a vezeték nélküli távirányítóig – gondoljunk bele, akkoriban ezek csodának számítottak, akárha gőzzel működő számítógépek léteztek volna.
A film képi megvalósítása kitűnőnek mondható: a 19. századi London olyan mocskos és füstös, hogy szinte érezzük a rothadás szagát, amik a csatornákból és a Temzéből árad. Külön élvezet látni a félig kész Tower hidat, a Parlamentet és a Big Bent, de ez elmondható a város bármelyik negyedére, padlására vagy csatornájára. A város nyomasztó, koszos hangulatát csak tovább fokozza Hans Zimmer remek zenéje, ami remekül illik ehhez a Londonhoz. Ritchie stílusából mindjárt a film elején emlékeztetőt kaphatunk: a nyitójelenet legelején láthatunk egy verekedést, amit Holmes gondosan eltervez. A terv lépéseit lassítva megmutatja nekünk a rendező, miközben Holmes kommentálja, de a tényleges események olyan gyorsan történnek, hogy szinte fel sem fogjuk. A lassítás és gyorsítás eszköze egyébként is jellemző a film más pillanataira is. Egy másik jelentben a kamera szinte teljes közben megfordul sajt maga körül, miközben felülről szemlélünk egy üldözést. Ilyen és ehhez hasonló bátor kamerakezelés jellemzi a filmet. Nem mehetünk el szó nélkül a főcím mellett sem. Azt eddig is tudtuk, hogy Ritchie jó főcímeket csinál a filmjeihez, de talán sosem volt ennyire találó, mint most. A fényképezett képekből korabeli újságok grafikáiba megy át a kép és a szereplők neveit szépen kanyarított tintával írt betűkkel írják ki. Formai megoldások és látvány tekintetében tökéletes, akárcsak a zenehasználatban.
Úgy tűnik Guy Ritchienek sikerült megplasztikáznia Holmes kissé kiöregedett figuráját, Robert Downey Jr.-ral karöltve remekül mentették át a 21. századba, minden elvárásnak megfelel. A mára unalmas krimiből egy izgalmas és fordulatos thrillert készített. Sikerült úgy adaptálni egy ilyen klasszikus hőst, hogy közben saját látásmódját és stílusát is belecsempészte a filmbe. Már várom, hogy a modoros kis belga Poirot és a pedáns, teaszürcsölő Miss Marple is hasonlóan izgalmas kalandokat éljen át!
