Látvány, mindenek felett...

James Cameron legújabb mozija minden bizonnyal beírja magát a filmtörténetbe. Ha nem is a film remek története vagy a karakterek nagyszerűsége miatt – hiszen erről nem nagyon beszélhetünk. De a gigaköltségvetés és a látvány nagysága miatt mindenképpen.

Cameronra jellemző, hogy filmjeiben megpróbál valami technikai újítást, egyediséget, egy addig még sosem látott dolgot belevinni: Gondoljunk csak a Terminator első részének arra a jelenetére, amikor Schwarzi testéről leégett minden szintetikus húsdarab, és csak a fémváz menetel hőseink felé, mindezt tökéletesen handmade módszerekkel érve el, és a hatás megával ragadó, 30 éves távlatból is ugyan annyira erős! Vagy a második részben, amikor a T100-res modell átsétál a vasrácson. Nekünk is kiesik a szánkból a cigik, akárcsak Dr. Silbermannak. Vagy nézzük meg az elpusztíthatatlan Titanic kettészakadását, a látvány elképesztő. Az Avatar esetében sincs ez másként. Borítékolható az Oscar. A rendező maximalizmusának köszönhetően a költségvetés legnagyobb hányada bizony a CGI-ra ment el. A filmhez még főcímet sem sikerült vágni, mivel elfogyott a pénz, az utolsó centig a CGI-ra ment minden. Minden esetre sikerült egy gyönyörű világot teremteni és csodás lényekkel benépesíteni. Kezdetben furcsának hatnak ezek a kék macskaszerű 2 méteres lények, a Na’vik az emberek között, de ahogy egyre jobban megismerjük a világukat, mi magunk is egyre jobban fogadjuk el őket, míg végül beleszeretünk az egészbe. A látvány egyszerűen belenyom a székbe és 3 órán keresztül nem enged a szorításból. A leggyönyörűbb az idegenek szemei lettek: eddig egyetlen animációs filmben sem láthattunk ilyet, hűen adják vissza az érzelmeket, ha egy szót sem szólnak, akkor is olvasni tudunk a szemükben.

A történetre már sajnos nem mondható el, hogy megközelíti a Terminator két részének magasságait, de még a Titanicét sem. Szinte érthetetlen, hogy Cameron mit tudott ezen 10 éven át írni. A történet kísértetiesen hasonlít a Farkasokkal táncolóra egy kis Titanicos szerelmi szállal, Gyűrűk Ura beütéssel és találunk még itt egy jókora adagot Asimov tollából is (de nem a robotika sorozatára gondolok, hanem az alapítvány széria egyik befejező darabjának gondolatára, az élő bolygóra). Az valamikor a távolabbi események a jövőben játszódnak, egy távoli gázóriás picin holdján, aminek a neve Pandora. Az emberek a holdat csak bányásztelepnek használják, kiszipolyozzák az erőforrásait, de egy kutatókból álló kis csoport tanulmányozni szeretné az ott élők kultúráját. Ekkor érkezik meg hősünk, a nyomorék Jake Sully, aki egy avataron keresztül újra képessé válik mindarra, amitől meg lett fosztva, sőt még többre is. Idővel kezdi befogadni a közeli törzs és testvérükké fogadják. Mindezt teszik azért, mert egy égi jelet kaptak. A Na’vik egész kultúrája egyébként is hasonlít az észak-amerikai őslakosok életfelfogásához: törzsekben élnek, szoros kapcsolatot ápolnak a természettel. Hősünknek komoly feladatokat kell kiállni ahhoz, hogy egyenrangú társként tekintsenek rá, de rátermettsége révén leküzdi az akadályokat és végül saját faja ellen fordul és csatlakozik harcukhoz. Mindezek a motívumok megtalálhatóak Costner filmjében is: a hódító amerikai, aki az őslakosok közé kerül, befogadják és végül mellettük harcol a végsőkig. Mindkét mozi hasonló értékrendet mutat fel: a hódító, pusztító, gépesített, modern „civilizáció” elutasítását.

Sajnos néhány eleme kimondottan kiszámítható a filmnek. A törzs varázslója elmesél Jakenek egy történetet egy nagy harcosról és „harci madaráról”, szinte egyből tudjuk, hogy a film végére belőle is ilyen nagy harcos lesz és neki is lesz egy „harci madara”. Egyébként a Na’vik és a „harci madarak” örök szövetsége tökéletesen megegyezik az Eragon sorozat sárkánylovas és sárkány kapcsolatával, mindkettőben az állat választ harcos magához és kapcsolatuk egy életre szól. A film vége különösen összecsapott lett. A végső ütközet ugyan jól és látványosan ki lett dolgozva – bár eszünkbe juthat róla a Gyűrűk Ura –, de az előtte történő dolgok kicsit zavarosak. Egyszer csak felkerekednek hőseink és a világ négy sarkából hipp-hipp összetrombitálják a többi alien törzset, akik egy helyre összegyűlnek és kezdődhet is a háború. A párbeszédek is még a történetnél is gyatrábbak lettek: tele van rosszul kigondolt, összecsapott mondatokkal. Különösen a szigorúan egydimenziós ezredes szájába adtak suta szavakat. Sajnos több karakter is csak kevés dimenzióval rendelkezik. Ott van például a gonosz iparmágnás, akinek csak a profit a lényeg. Egy ponton elbizonytalanodik, amiből remekül tovább lehetne építeni a karaktert, de sajnos magára marad és visszazuhan eredeti szerepébe. Pozitívumként elmondható még, hogy Sigourney Weaver szinte semmit nem öregedett az Alien óta eltelt 30 év alatt, és most is hozza a tökös Ripley-t, ami kétségkívül jól áll neki.

Láthatjuk, hogy Cameronnak ezúttal nem sikerült akkorát alkotnia, mint a Terminatorok vagy a Titanic esetében. Űroperettje(!) nem lett jobb, mint bármelyik Star Wars epizód, ahogyan sokan állították (, de ez eleve lehetetlen vállalkozás. Csak remélni tudjuk, hogy Lucas komolyan elgondolkozik azon, hogy a régi trilógiát adaptálja a 3D mozira.) Mindenesetre a számok őt igazolják, a gigaköltségvetés hiperbevételeket generált. Úgy tűnik két választás létezik: vagy eredetit csinálunk kevés pénzből (District 9, Moon) vagy sablonmozit, de azt nagyon látványosan és hatásosan. Végeredményben egy egyszerhasználatos film született, viszont akkor egyszer olyan vizuális élményt képes nyúltani, amit talán sosem felejtünk el.