Az élőhalottak paradoxonját a régi időkig visszamenőleg hasznosította a filmipar, már a kezdetek kezdetén készültek a rémségekből építkező opuszok, többet között Béla Lugosi főszereplésével a Withe Zombi. A műfaj valódi kialakulásához igazán az amerikai grindehouse-ok por és sperma lepte proletár mozikultúrájára volt szükség, hogy az elaggott stúdiószabályokat kukába hajítva létrejöhessen a zsigerorientáltság vizuális leképezése, azaz a genny áztatta trash mozgókép. A sexploitation szubzsáner testiségétől csak egy bőrtépésnyire volt a belsőségek látványos feltárása, a cél, hogy az addig a kamera látószögén túli öldöklések teleobjektívben nyilvános vágóhídként legyenek láttatva.  A B-kategóriás direktorok pedig nemes egyszerűséggel összemontírozták a „pornoerotikus”,  narratívamentes képsorokat, a nyúlós plexivel ellátott, hörgő és húsimádó kriptaszökevények superközelieivel. Olcsó, hatásvadász, izgatóan hátborzongató és végletesen egyszerű (pl. Zombilake).

A zombi-esztétika első alapkövét George A. Romero helyezte el, a gore-horror egyik alműfajának egységében. Olyan alkotásaiban, mint Az élőhalottak éjszakája (Night of the Living Dead, 1968) –mely kezdemény később trilógiává nőtte ki magát- bizonyos értelemben létrehozta a horror rendezés szerzőiségét. Alkotásai a vérengző szórakoztatáson túl számtalan, rá jellemző szimbólummal, valamint egyéni világlátásának motívumaival lettek telítve. Az USA eltárgyiasult és érzelmektől mentes fogyasztói társadalmának hivatott groteszk emléktáblát állítani. Természetesen nem lehet szó nélkül elmenni az olasz Dario Argento mellett, aki a morbid trash prófétájának tekinthető. Filmjeiben tökéletességig fejlesztette a felbuggyanó vér és a fehér falak kontrasztját. Suspiria című dolgozatában képes volt apró technikai eszközökkel (vérpatron, füst, műfejsze), valamint a kamera kimunkált mozgatásával a legidegtépőbb feszültségkeltés kikísérletezésére. Alakjai minden sematizmust nélkülöznek, s nonverbális kifejeződéseikkel képesek kialakítani elképesztő és vérfagyasztó helyzeteket.

Az évek folyamán kiteljesedet univerzum kerekedett ki a gore műfaj keretein belül, s a meghatározó, mintegy klasszikusnak vehető elemeken túl természetesen létrejöttek elsőrangú paródiák is. Hangzatos példa Peter Jackson első filmje a Braindead (Hullajó), mely a zsigeriség végső határait feszegetve parodizál a szükséges B-zsáner megfelelő adagolásával, vagy az  Edgar Wright által komponált angol-francia műremek, mely a Shaun of the Dead keresztnevet kapta. Kisvárosi miliő banális körképének tükörfordítása, hiszen mi sem nevetségesebb annál, mint hogy a zombivá lett szomszédot fűnyíróval térítsük jobb belátásra. Az elmúlt időszakban a norvég féltekéről is érkezett hasonló koncepcióra épülő film, nevezetesen Az Ein! Zwei! Dei! (Dead snow), mely alkotás Tommy Wirkola kezei alatt érlelődött. Céljuk a régi idők felelevenítése; az alapmotívumokkal machináló B- filmek tökéletes másolatát szerették volna elkészíteni némi iróniával megspékelve, természetesen.

S így lassan elérkeztünk a 2009-ben vetítésre került Zombielandhez (rendezte: Ruben Fleischer).

A film története általánosnak tekinthető, kifejezetten panel-centrikus. A világ izzó gázgömbé változott,  s megannyi ragadozó bélműködésétől hajtva(feltéve, hogy lehet e működő bélrendszere egy zombinak)pusztítja a még egészséges egyedeket. Főszerepben pihetollú Ábel, aki az apokalipszis eljöveteléig az ejakuláció praecox-on (korai magömlés) túl nem harapott nagy darabot az élet ízes húsából. Neurotikus személyisége, s fóbiákban gazdag hétköznapjai mentesítették a közösségi élettől, így szerencséjére elkerülte a kór. Fontos elem a fertőzés. Aki megkapja lélektelen, s fékezhetetlen étvágyú élőhalottá válik. A főszereplő fiú, az armageddon utáni világban jól működő „illemkódexet” fabrikál, s általa túléli a múló napokat. Road movie, hosszú utak sora, ismeretlen fucking redneck útitársává szegődik, majd kisebb megszakításokkal két úri leányka is felkapaszkodik a sárhányó szélére. Műfaji klisék sokasága tör utat keveredve, (a kezdeti road-ból western motivácó, s enyhén adagolt romantika), hogy létrejöjjön egy igazán mélyreható egyveleg.

  A történetről talán ennyi épp elég; mellékes hozadéka jelen esetben a szórakoztatni akaró képsorok sokaságának.

 Kezdetben plasztikus montázs sokkol, lassított képkockák mesélnek a zombik szocializálódásáról. Kitartott polaroid parodisztikus felhangokkal; képregényszerű, kockáról kockára haladva lesz úrrá társadalmunkon a megfékezhetetlen káosz. A film legvéresebb képsorai tehát a klipp-szerű nyitójelenetben láthatók, mintegy groteszk indítógyertyaként berobbantják a mit sem sejtő agysejteket. (A parodisztikus parabola már itt fellelhető, mikor is felidéződik Al Pacino Sebhelyes arcúja, csak a galeri legényei helyett itt zombikat preparál ki ólommal).

A zombik hatásos (vagy hatásvadász) technikai megformálását jobbára CGI megoldásokkal követték el, néhány esetben tűnik csak fel egy-egy lazán felszerelt vérpatron vagy éppen ügyetlenül törő gumicsont (persze meglehet, hogy az ilyenfajta megoldásokat az alkotók elődjeik előtti tisztelgésként alkalmazták). A vér valódinak hat, s e film keretein belül célja csak annyi, hogy vér legyen: folyik, fröcsköl. A zombik oszlásnak indult testéből vulkanikus erővel feltörekvő genny és váladék a klasszikus trash klisék kifigurázása, eltúlzott műfajparódia.

 A humor megfelelően adagolt, időt ad, hogy a rajongók minden képkockát kiélvezhessenek; nem feltétlenül csattanós vagy asztalverős, mint inkább groteszk vagy ironizáló (gusztus dolga). Ilyen lehet Bill Murray cameo-megjelenése: visszafogott, mégis elképesztően blőd, az angol humorlexikont felcsapó morbid pillanatjáték.

Az eleinte a főszerepet játszó Jesse Eisenberg (a filmben Columbus) leragasztott szemüveges túlélő, hiteles. Nem több, s nem kevesebb a játéka, mint amit szerepe megkíván tőle; kissé labilis idegállapotát megfelelően adagolja, s nem viszi túlzásba hőssé válásának eposzát sem. Woody Harrelson karaktere pedig jutalomjátékra ad lehetőséget a színésznek. Régi szerepeiből építkezik, mint a Született Gyilkosok (Natural Born Killers) Mickey Knox-a: a markáns, kissé idegbeteg pusztítógép; illetve a vidéki bunkóból lett bohém életművész figurája (a Milos Forman által rendezett Larry Flint, a provokátor (The People vs. Larry Flint).  Jelleme nem túl bonyolult, s pont ez teszi túlélővé; egyszerű felfogása és olykor értelmetlennek tűnő rigolyái tartják életben. A két nőnemű humanoid kissé kellemetlenné teszi az amúgy remekül összeállított szereplőgárdát. Emma Stone (Wichita) unalmas  és eltúlzott (olykor) ripacs játéka kiábrándító, nem illik a film hangulatához. Meglehet, a cél pont az volt, hogy egy sikoltozó hajasbabát helyezzenek el a megfelelő lépcsőfokon, ám ebben az esetben érthetetlen a film kezdetén bemutatott  merész és minden helyzetben (ugyan csalással) helytálló figura.

Mindent egybevetve tehát kifejezetten élvezetes alkotásként könyvelhető el a Zombieland, persze csak akkor, ha valaki kedveli a zsánerhez tartozó képi felhangok kegyetlenségét vagy a törött lábbal, h örögve botorkáló zombik látványát.