Nem véletlen az összecsengés a fenti alkotásokkal, ugyanis a Családban marad rendezője, Valdís Óskarsdóttir volt a vágója mindkét munkának – és emellett még olyan sikerfilmeknek, mint az Egy csodálatos elme örök ragyogása vagy a Mongol. Fél életét a szakmában töltötte, mégis az izlandi születésű rendezőnő 59 évesen látta elérkezettnek az időt, hogy elsőfilmesként debütáljon.

A képmutató nagy családi összejövetelek ellentmondásosságát egy esküvő keretein belül lehet az egyik leghatásosabb és leglátványosabb módon megragadni. Egy vidéki templomi esküvőt tervező jegyespár két, násznéppel megpakolt különbusszal indul útnak, hogy felkeresse az izlandi tájban egymagában álló Isten házát, hol életüket végképp összekötik. A probléma csak az, hogy még egyikük sem járt a lebeszélt helyen, és mivel számtalan hasonló kinézetű kisebb-nagyobb kápolna van a szigetország végtelen síkságain, az összeverődött két család eltéved és a vidám utazás végül kétségbeesett keresgéléssé fajul.

Óriási felelősség hárul az író-rendező Óskarsdóttirra: tizenöt majdnem egyformán kiemelt dramaturgiai jelentőséggel bíró karaktert, az egész násznépet meg kell ismertetnie a nézővel úgy, hogy a film során ne csak meg tudja különböztetni őket, hanem a köztük lévő – múltbéli, jelenlegi és a folyamatosan alakuló – kapcsolati hálóval is tisztában legyen. Ilyet tényleg csak egy, a hatvanas évei felé közeledő rutinos, ám elsőfilmes rendező mer bevállalni. A rendkívül tömény expozíció után a szerencsés castingnak és az ötletesen felskiccelt, ám összetett karaktereknek köszönhető, hogy a sok filmnél veszélyesen ingatag, de jelen esetben masszív szerkezetű kacsalábon mégis képes forogni a zavarodott rokonokkal megpakolt palota.

Ez a siker az egymásnak feszülő jellemek mellett a rengeteg történeti potenciált tartalmazó alaphelyzetnek is köszönhető. Két egymással látszólag kooperáló, ám ellentmondásos társaság olyan helyzetbe kényszerül, ahol folyamatosan a másiktól függenek és sikerük csak eredményes csapatmunkával garantált. A két részre szakadtság statikusságát a rendező az állandó mozgásra kényszerítettséggel kompenzálja. A szembenálló felek makacsságából fakadó állóháborúban az ellenség kéz a kézben kénytelen menetelni egy végső cél felé. A gyűlölködés, mint állapot a szeretet felé halad. Az már külön forgatókönyvírói lelemény, hogy a két busz és a két család, mint opponens pártok párhuzama csak látszólagos. Valójában egy-egy járművön belül dúlnak a legvéresebb ütközetek és nem a vőlegény-járat áll szemben a menyasszony-járattal.

Emellett a Családban marad egy fordított road-movieként is működik. Ahogy a klasszikus felállásban az út kezdetekor az egymásnak feszülő karakterek a kalandok során összecsiszolódnak, úgy ebben az esetben épp az ellenkezője megy végbe: a megtett kilométerek számának növekedésével párhuzamosan esik szét az innen-onnan verbuválódott, tarkabarka násznép.

Az izlandiság is sajátos fénytörésben jelenik a film során. A kezdeti, a cselekmény hátteréül szolgáló gyönyörű tájakat az elkeseredettség növekedésével egyre kopárabb helyszínek váltják fel, a végkifejlet pedig egy egészen sivatagos területen játszódik le, amikor is egymás torkának esnek az idegösszeomlás szélén lévő rokonok. A rendező párbeszédekbe is belecsempészi a nem éppen izlandi turistafilmeket idéző megjegyzéseket: a pap telefonon keresztül így írja le a vőlegénynek a templomot, ahova menniük kéne: „Egy nagy hegy van mögötte”, néhány órával és két rossz templommal később már pontosítaniuk kell: „Milyen színű hegy van mögötte?” – „Barna” – „Akkor rossz helyen járnak”. A szigetország legnagyobb természeti kincseit egy másik alkalommal a vőlegény húga kifejezetten rondáknak titulálja. És valóban: a tizenöt szereplő fél napos bolyongása után már a néző sem érzi különösebben megrendítőnek az izlandi havasok gyönyörű látványát.

A Családban marad alapvető szellemessége és remek karakterei mellett mégis hagy némi kívánnivalót maga után. Habár a műfaji elemek közül a – road movie mellett – a vígjáték hatásmechanizmusa dominál, mégis a rengeteg felvonultatott tragikus szereplő és sors miatt nehezen lehetne tisztán komédiának titulálni Óskarsdóttir munkáját annak ellenére, hogy a rendezőnő szemmel láthatóan ennek szánta filmjét. Sőt, a bizonyos esetben túlhajtott poénok – mint a melegházasság vagy az örömapa szívrohama – már egyenesen a bohózat irányába terelik az egyébként sötét tónusokat is tartalmazó alkotást, és ez kifejezetten nem áll jól a számtalan forgatókönyvírói bravúr által összetartott szerkezetnek.

Mindenesetre izgatottan várjuk az elképesztő északi filmdömping további darabjait, legyen az akár a most debütáló izlandi nagynéni második villanása.